Annak idején, amikor az általános iskolai tanáraink búcsúztatásán a Kell még egy szó című dalt szerettük volna énekelni, nem értettem, hogy az énektanárom miért mondja azt, hogy ez temetési dal. Persze, értettem én a szöveget, és értettem azt is, hogy miért játsszák gyakran temetéseken. Azt viszont nem értettem, hogy miért ne lehetne más alkalomból is előadni, amikor egy gyönyörű dal.
És mielőtt tovább folytatnám, szeretném leszögezni, hogy egy dalnak, egy versnek, egy novellának millió értelmezése és előadása lehet, így természetesen ma is el tudok képzelni ezt a dalt is más környezetben is.
De aztán eljött a nap, amikor az édesapámat temettük. Nem mennék bele nagyon a részletekbe. Annyit mondok csak, hogy tizenhét éves voltam, vagyis még tizenhat, körülbelül 2-3 hét volt a születésnapomig. És mi állítottuk össze a CD-t, amit játszottak a ravatalozóban. Most is megvan valahol, de már csak attól szomorú leszek, ha meglátom a tokot.
És igen, az egyik dal ez volt. Mindig is imádtam, mert szerintem gyönyörű. De azóta a nap óta képtelen vagyok önként meghallgatni. És amikor meghallom a rádióban, mindig megkönnyezem, ha rosszabb hangulatban vagyok, teljes depresszióba zuhanok és sírok.
És jelentem, megértettem, miért nem akarta annak idején az énektanárnőm, hogy ezt énekeljük. Kívánom mindenkinek, hogy ne értse meg, miért...
0 megjegyzés:
Megjegyzés küldése